1. rész: Baljós árnyak

Sziasztok! Megérkeztünk a folytatással. :) Fogadjátok éppolyan szeretettel, mint amilyen elhivatottan és odaadóan írtuk mi. :) Köszönjük a visszajelzéseket. Sam & Dorothe xXx

Z.

Közhely. De, mint minden közhely, ez is igaz. Az élet gyorsan megváltozhat. Egy pillanat alatt. Elég volt hozzá egy szempár. Az a csodálatos pillanat, mikor belenézel valakinek a szemébe és tudsz olvasni a lelkében. Ártatlan. Az életemre is megesküdtem volna, ha kell. Tanácstalanul nézett minket, mint aki azt sem tudja hová került. Louis-ra néztem és jelentőségteljesen bólintottam, remélve, hogy érti mire gondolok. Melegen elmosolyodott, majd szabadkozva kisietett a szobából, magamra hagyva engem ezzel a szép, idegen fiúval. Mit fiúval... sokkal inkább férfival. Hirtelen lehajtotta a fejét, és az asztallap repedéseit tanulmányozta. Nagyot sóhajtva kihúztam az ütött-kopogott széket, hogy leüljek vele szembe. Összefűztem az ujjaimat, megköszörültem a torkomat, hogy megtudjak szólalni, de amit csinált, elterelte a figyelmemet. Az ujjait figyeltem, amik a repedések vonalait követték lágyan, szinte alig érintve. Volt ebben a mozdulatban valami megmagyarázhatatlanul szomorú, amitől összeszorult a szívem. Fogalmam sem volt, hogyan kérdezhetnék rá arra, amire kíváncsi vagyok, ezért kiböktem azt, ami először az eszembe jutott.

- Hogy kerültél te ide?

Kék szemei az enyémbe villantak. Halványan megrázta a fejét, amit nem tudtam mire vélni.

- Meséld el... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, hiszen még a nevét sem tudtam.

- Niall. Niall Horan - segített ki azonnal. Hangja meglepően férfias volt. Lágy, kissé rekedtes, de nagyon kellemes. Különleges; pont, mint ő.

- Meséld el, hogy kerültél ide, Niall. Csak úgy tudok segíteni neked, ha elmondasz mindent.

Hallottam, ahogy nyel egy nagyot, újra lehajtja a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. Türelmesen vártam, nem akartam sürgetni. Alsó ajkát rágcsálta, miközben újra és újra szólásra nyitotta a száját, de sosem jött ki hang rajta.

- Nincs mitől félned - mondtam halkan. - Segíteni akarok rajtad, de nem tudok, ha nem mondod el pontosan, hogy mi történt veled ma este.

- Oké - mondta zaklatottan, és mélyet sóhajtva a szemembe nézett.

- A Temze partján sétálgattam, mert magányra vágytam. Nem volt különösebb tervem estére, csak egyedül akartam lenni, kiszabadulni a zsibongó családi házból. Nem tudok gondolkodni zajban. Azt hittem ez is csak egy átlagos este lesz. Nagyobbat nem is tévedhettem volna... A semmiből kinyúlt egy kéz és magával ragadott. Egy furgonhoz vonszolt, ahol már várt rám a maffia feje. Paul Higgins. Most biztosan azon töpreng, hogy lehetséges, hogy emlékszem erre is. Nos, elég jó a memóriám - bökött egyik ujjával a homlokára -, és elkövették azt a hibát, hogy nem ütöttek le. A férfit, aki elrabolt, Harry Styles-nak hívják. Ő és Paul kicsúsztak a rendőrök markából. Tudták a nevemet. Azt mondta Styles, hogy az ő feladata elvinni engem abba a házba, és később majd megtudom, miért. De nyilvánvalóan most már sosem fogom megtudni az okát... Mikor odaértünk, minden a feje tetejére állt. Éreztem, hogy hatalmas nagy baj van, de esélyem sem volt elmenekülni. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Az a két seggfej ott hagyott és mentették a bőrüket... Nem mintha felelősséggel tartoztak volna értem. Így utólag nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb. Ha elmenekülök velük, és most köröznének, vagy az, hogy most a kapitányságon vagyok, és lefognak csukni ártatlanul.

      Lassan bólogattam, az asztallapra meredve, de az agyamban a kis fogaskerekek nem álltak le. Azon gondolkodtam hogyan bizonyíthatnánk be az ártatlanságát. Az egyetlen tanú, aki tudja, hogy Niall nem volt benne ebben a piszkos ügyben, az Styles. De az ő szava aligha lesz hihető a bíróságon. Már ha ez az ügy egyáltalán a bíróságra kerül. Eddig nagyon úgy tűnik, hogy mindenki elégedett azzal, hogy elkapták a bandát és kétség sem férhet hozzá, hogy mindannyian bűnösek. Kivéve Niall-t. Az én dolgom pedig az lenne, hogy bebizonyítsam az ártatlanságát, de ez nehezebb lesz, mint hittem. Életemben először tanácstalan voltam.

- Hahó! Figyelsz még rám? - legyezte előttem a kezét idegesen a szőke. Megráztam a fejem, és újra káprázatosan szép íriszeibe néztem.

- Ne haragudj, kicsit elgondolkodtam - szabadkoztam kissé kábultan. - Most beszélnem kell Louis-val, addig maradj itt. - hadartam, és olyan gyorsan álltam fel, hogy kis híján feldöntöttem a széket. Betoltam a helyére, és már léptem ki az ajtón, amikor meghallottam, hogy motyog valamit nagyon halkan. Becsuktam magam mögött az ajtót, de egyből meg is bántam, mert a folyosón vaksötét volt. Az orromig se láttam. Nem mertem elindulni vakon Louis irodája felé - egyrészt ötletem sem volt merre lehet, másrészt féltem, hogy elesek valamiben -, ezért úgy döntöttem, felhívom, hogy jöjjön ide értem. Igen, kicsit nevetségesen hangzik, de ez van...

- Louis merre vagy? - szóltam bele, miután pár csöngés után felvette. - Azonnal beszélnünk kell!

- Malik! Mi a gond? Tán félsz a szöszitől? - kekeckedett jókedvűen, de most nem volt kedvem hülyéskedni.

- Louis, ez nagyon fontos! Hol vagy?

- Az irodámban. Lassan lejár a műszakom. Most akartam menni átöltözni.

- Az most várhat. Gyere ide értem. Niall elmesélte mi történt. Kurva nagy gáz van. - frusztráltan a hajamba túrtam és éreztem, hogy egyre kétségbeesettebb leszek.

- Oké oké. Hol vagy? Most azonnal indulok.

- Ahol hagytál Niall-el, te hülye! - kiabáltam mérgesen. A szívem vadul dübörgött a mellkasomban, a tenyerem izzadt. Nincs vesztegetni való időnk.

- Jól van, nyugi van! Nem kell leharapni a fejemet, jézusom... - morgott bosszúsan. A háttérben hallottam, amint hangosan bevágja maga mögött az ajtót.

- Itt várlak. - mondtam és kinyomtam a hívást. A szemem mostanra már megszokta a sötétséget így nagyjából láttam, hogy milyen a folyosó. Ezen a részen nem voltak cellák csak kihallgató szobák. Az ajtók valószínűleg - bár ezt nem láttam tisztán - régiek és kopottak, az egész folyosó szűk és alacsony mennyezetű volt. Unalmamban - amíg vártam Louis-ra - megpróbáltam magamban felidézni Niall hihetetlenül kék íriszeit. Sosem láttam még szebbet életem során. Heteroszexuális vagyok, de nem kell ahhoz melegnek lenni, hogy ne vegyél észre egy ilyen igéző szempárt. Gondolataimból egy pár bakancs zökkentett ki. Louis állt előttem csípőre tett kézzel, morcos ábrázattal. Vicces volt, hogy a kis termete ellenére milyen pukkancs tudott lenni.

- Sokáig ülsz még ott a földön, Malik? Ha jól emlékszem tíz perce még életbevágóan fontos volt, hogy megossz velem valamit. Vagy már nem érdekes?

- Gondoltam megvárom, amíg értem jössz, mert a sötétben szart se láttam. - emlékeztettem. - De, igen, még mindig nagyon fontos mondanivalóm van számodra. Hol tudunk nyugodt körülmények között beszélni?

- Az irodámban, ha az megfelel. - felelte felém nyújtva a tartalék zseblámpáját. Megköszöntem majd elindultunk az irodája felé.

- Niall még a szobában van. - kérdezte. Bólintottam.

- Látom rajta, hogy fél. Lou ő nem ide való.

- Az majd kiderül. - mondta keményen és makacsul előre nézett az útra. Nem kommentáltam inkább futólépésre váltottam, mert közben kocogni kezdett én pedig nagyon lemaradtam. - Az előbb még sürgős volt az ügy, nem, Malik?

- De. - mondtam megforgatva a szememet. Nagyon idegesítő néha a modora, de soha nem cserélném le a legjobb barátomat. 

Pár perc múlva már bent ültünk az asztalnál és Louis feszülten figyelt rám.

- Mit adott be neked?

- Louis. Nem hazudik. Látom a szemében, hogy őszintén beszél. Én tudom, mikor hazudik valaki. Elég jó emberismerő vagyok. Tudhatnád már. Szerencsétlen gyereket elrabolták és az akarata ellenére bele akarták kényszeríteni egy mocskos ügybe. Rosszkor volt rossz helyen. 

- És ezt te mind bekajáltad? - kérdezte lesajnáló mosollyal. Nem hisz nekem...

- Igen. Még ha nem is hiszel nekem... Értékes információkat tudtam meg az ügyről. 

Louis-n láttam, hogy most már kezdi érdekelni a mondandóm. mert előrehajolt, és a szemében megcsillant a kíváncsiság. 

- Elmondta, hogy egy bizonyos Harry Styles nevű illető el, szóval ő minden kétséget kizáróan benne van a dologban. Még a maffiafőnök nevére is emlékszik Louis! Szerinted tényleg feldobná őket, ha közéjük tartozna?

Hitetlenkedve megrázta a fejét. A szemében mohóságot láttam megcsillanni.

- Hogy hívják?

- Paul Higgins.

Nem olyan reakciót kaptam, mint amire számítottam. Hümmögve bólogatott, de semmi örömteli kiáltásnem hagyta el a száját.

- Ismerősen cseng. Azt hiszem volt már vele dolgunk. Persze még soha nem sikerült elkapnunk. De talán Styles esetében sikerrel járunk.

- Mindenben számíthatsz rám, de egy dolgot ígérj meg! Segítesz nekem kijuttatni innen Niall Horan-t.

- Zayn... én... Nem ígérhetek ilyet! - mondta szomorúan. - Itt nem én vagyok a főnök.

- Nem is azt kérem, hogy segíts nekem megszöktetni! Csupán annyit, hogy segíts nekem bizonyítékokat találni arra, hogy ártatlan. Mert ártatlan. Higgy nekem!

Louis összeszorította a száját, mélyet sóhajtott és bólintott egyet.

- Köszönöm! Nagyon köszönöm! - vigyorogtam boldogan és a nyakába ugrottam. Sután meglapogatta a vállamat és a fülembe suttogott.

- Miért olyan fontos neked ez  a kölyök?

- Ügyvéd vagyok. Az a feladatom, hogy megmentsem az ártatlanokat. Hisz tudod. - mosolyogtam őszintén.

- Az a jó szíved fog a sírba vinni, Malik. - Viccelődött a barátom. Mindennél jobban szerettem volna Niall-t megmenteni a börtöntől. Összeroppanna egy ilyen helyen. Igaz, hogy nem ismerem még, de ezt könnyen megállapíthattam róla egy pillantásból.

Louis elengedett, és felajánlotta, hogy hazavisz kocsival. Megvártam, míg átöltözik a vécében - lusta volt elmenni az öltözőig -, és utána rögtön elindultunk.

- Niall-el mi lesz? - kérdeztem, miközben az óriási épületen keresztül sétáltunk a kijárat felé.

- Hogyhogy mi? Beviszik a börtönbe. Mindenképp ott éjszakázna. Nem engedhetjük el. Lehet, hogy később megtudunk tőle még több információt.

- Értem. - feleltem. Bekötöttem a biztonsági övemet, majd ő is így tett.

Kifaroltunk a parkolóból és ráhajtottunk a forgalmas főútra. Az utcai lámpák fényei összemosódtak a sötétkék égbolt fényeivel. Éreztem, hogy csukódik le a szemhéjam, de az ébrenlét határán még tettem egy fogadalmat:

Ha kell, az életem árán is, de kijuttatom innen Niall Horan-t! Élve és egészségesen!

*

H.

A szívem olyan erősen vert, hogy majd’ kirobbant a mellkasomból. Ezt megúsztuk - nyugtáztam magamban, de a vakrémület, a félelem, és az adrenalin, amit a lebukásunk felett éreztem, kegyetlenül elárasztott mindenütt. Reszkettem. A Temze partján egyetlen lélek sem lézengett. Szorosabbra fogtam fekete kabátom kapucniját, és feltűrtem a hajtókáját. A jeges szél kellemetlenül marta az arcomat, és ahogy láttam, Liam sem volt jobb helyzetben.

– Ezt bebuktuk – suttogta, mintha a gondolataimban olvasna. Erőltettem az agyamat, hogy valami megoldásra jussak, de nem jártam sikerrel. Ha ránk küldik a rendőrséget, hamar a nyomunkra bukkannak.

– Lehet, hogy ciki, Harry – nézett rám kerek, semmitmondó szemekkel –, de már nagyon unom ezt az egészet. Itt kuksolunk a sötétben, ráadásul mindjárt belehalok az unalomba, és még aludni sem tudok…

– Úgy elégedetlenkedsz, mint egy zsémbes vénasszony – kuncogtam fel Liam kifakadásán, és továbbegyensúlyoztam magam a kikötő mentén lévő kőszegélyen. Lecsapott rám a félelem, de nem olyan erősen és elsöprően, mint vártam.

– Nem mehetnénk…

– Ebbe még csak bele se kezdj, Payne – pirítottam rá. A tekintetéből azonnal eltűnt a barátságos, kedves él, és helyét düh vette át.

– Szerinted egy éjjeli bár önmagában már nem annyira „illegális” – formált az ujjaival idézőjeleket –, hogy ott rendőrök legyenek? Ne idegesíts. A kutya se fog törődni velünk.

– Oké – fújtam ki a tüdőmbe rekedt sóhajt egy beleegyező bólintás kíséretében, és a barátom felé intettem. – Gyere, keressünk valamit! – Összefogtam a kabátomat, és nekidőltem a fagyos széláramnak, ami kegyetlenül vágott szembe. Liam is hasonlóan tett. Csöndesen hagytuk el a partot, és ahogy távolodtunk, egyre hiányoltam a békét, ami utolért ott. A város nyüzsgésébe beérve már kevésbé voltam lelkes. Sőt… kibaszottul magányos.

*

N.

Utáltam minden percet. Utáltam a hülye, orrfacsaró szagot, és az áporodott, nedves levegőt, amitől köhögnöm kellett, és minduntalan a térdemre támaszkodtam. Rendszerint majdnem kiköptem a tüdőmet, de aztán sikerült helyrepofoznom önmagamat. Utáltam, hogy rácsok mögött vagyok, és az ezüstös fény csillogása még inkább undorra késztetett. Ráfeszítettem az ujjaim a rácsra, és ijedten tekintettem át rajta. Zayn a mahagóni íróasztal előtt ült. A lábát kecsesen feltette rá, az ölében egy jegyzetfüzetet tartott és elmélyülten jegyzetelt.

– Nos – köszörülte meg a torkát egy idő után. Akkor már a vaságyon kuporogtam, a térdemet a mellkasomig húzva, szorosan átkarolva, és vacogó fogakkal igyekeztem álomba szenderülni. Túlságosan közel voltam hozzá, a kimerülés és a tudatlanság karmai éppen értem nyúltak, hogy békés önkívületbe rántsanak, mikor megszűnik a valóság, de Zayn persze, hogy felszólalt. Miért is ne! – Van egy ajánlatom. – Az asztalra lökte a füzetet, a tollat, és akkurátus mozdulatokkal felpattant. A cellaajtómhoz sétált. Az arcán gúnyos, sokatmondó vigyor jelent meg. Volt valami hátsó szándék is benne, amit egyelőre (vagy talán) soha sem akartam megismerni. – Kihozlak innen – fonta az ujjait a hideg fémre –, ha hajlandó vagy beszélni. Niall! Gondolkodj… Éveket itt tölthetsz ebben a cellában. Ha ellenkezel, innen egy jó ideig nem jutsz ki. Nincs több napfény. Szabadság. Szabad akarat… Ezt akarod? A kínt? Fogolynak lenni egy börtönben?

– Talán megérdemlem – suttogtam remegő hangon. Zayn megcsóválta a fejét. Igazán elhivatottnak tűnt.

– Nem – fröcsögte. – Nem érdemled meg! Niall… az elmondásaid alapján, biztos, hogy nem érdemled meg! Ilyen vagy? Egy gyáva féreg, aki nem mer kiállni önmagáért? – köpte felém az ítélkező szavakat. Az állkapcsán vadul rángatózott egy izom, ahogy izzó szemekkel pásztázott. Ez volt az a pont, mikor feladtam. Igaza volt. Zayn Malik teljes mértékben az igazságot hirdette. Itt akarom leélni a következő éveimet? Elpazarolni éveket az életemből? Közel sem. Tudtam, hogy amit tenni fogok, az hatalmas árulásnak számít, de közben kiagyaltam egy tervet. Szóra nyitottam a számat, és máris suttogós hangon, óvatosan kiejtve a szavakat, beavattam Zaynt.

– Van egy ház – sziszegtem. – Általában ott húzzuk meg magunkat. Pár hét alatt egy remek búvóhelyet alakítottunk ki a pincehelyiségben. Ha ott nem találja a rendőrség, akkor menjenek az Only 18 nevű bárba. Ott lesznek – motyogtam, és az utolsó szavak után kiengedtem a tüdőmbe rekedt lélegzetet. Fájt, hogy elárultam őket, de nem tehettem más. Az életben vannak pillanatok, mikor az ember a saját jólétét kell előnybe helyezze. Ez is egy olyan volt. Utáltam bárkit is elárulni, még az idegeneket is, de nem tehettem mást. Styles ellenszenves volt számomra, és bár a belső jóságom csendre intett, annyit mégsem ért, hogy börtönbe kerüljek miatta.

– Egyetlen kérésem van – nyomatékosítottam elszántan. – Ha elfogjátok őket, az ő szemükben maradjon titok az én aljas árulásom.  – Zayn bólintott, majd hátat fordítva, könnyű léptekkel elhagyta a szobát. Üresnek éreztem magam, totálisan magányosnak, és a fájó szorítás, ami az árulásom nyomán támadt a mellkasomban, nem csillapodott, csak egyre inkább erősebben és erősebben pulzált. Lehajtottam a fejemet a párnára, és hagytam, hogy a keserű könnyek végigmarják égő, szégyentől vörös arcomat.

H.

Elvesztem az egy ritmusra vonagló testek látványában, és igyekeztem előretülekedni a tömegben. Vállak csapódtak nekem, és izzadt testek préselődtek a karomhoz, de nem foglalkoztam velük: kitartóan törtettem előre. Mikor majdnem elvesztettem a szemem elől Liam-et, erősen rámarkoltam a csuklójára, és magam után rántottam, benyomulva az embertömeg alkotta útvesztőbe. Vörös-kék, néhányszor lilába átcsapó fények lüktettek körülöttünk, a testünk fényben fürdött, és én is éreztem a zene és a megvilágítás által adott ritmust, ami életre keltette az izmaimat. Élveztem a dübörgést, ami mindenemet áthatotta, és a mellettem álló barna szépfiú is hasonlóan élte meg mindezt. Mikor erélyesen maga felé rántott, és úgy tapadt a számra, hogy időm sem volt reagálni, már nem is foglalkoztam vele, csak visszacsókoltam, és beleolvadtam az édes csókba. A nyelve szétfeszítette az ajkam, és bejutásért könyörögve simogatta a fogaimat. Beledőltem a csókba, és engedtem, hogy a nyelve befurakodjon a számba, és éles körmozdulatokkal simítson végig a szájpadlásomon. A karom automatikusan fonódott a dereka köré. Liam fellökte a csípőjét, és éreztem, ahogy éledező férfiassága a derekamnak préselődik. Lenyúltam, hogy szabad kezemmel végigsimítsak fekete nadrágja domború felszínén, és az ujjaim közé fogtam akkorra már keményen feszülő, rángatózó farkát. Kéjesen a számba nyögött, és gyorsított a tempón. Az ujjai a fürtjeimbe mélyedtek, lágyan cibálta a hajamat. Elragadott a vágy, hullámokban érkezett a szenvedély. Ahogy a nyelve a számban járt, és a keze lekúszott a fenekemhez, hogy keményem megmarkolhassa, az én farkam is brutális erővel keményedett meg.

– Most benyúlok a nadrágodba, Styles – búgta a számba, és apró puszikat hintett az ajkamra. – Gyere közelebb, és szorosan feszülj nekem. Senkinek sem fog feltűnni – suttogta, aztán újra lecsapott a számra. A csók követelőző volt, és én is élveztem, hogy ez történik. Gátlások nélkül. Pár pohár alkohol után. Szabadon. Mesteri hármas, amire mindig is vágytam. Mihelyst az ujjaival kitapintotta a szerszámon hegyét, és a mutatóujjával finoman lefeszítette róla a bőrt, akkorát nyögtem a szájába, hogy beleremegett az egész testem. A makkomat a tenyerébe csúsztatta, és eleinte finom, ingerlő mozdulatokkal kényeztetett, aztán gyors ritmusra váltott. Kisebb terpeszbe helyezkedtem, felkészülve a közelgő orgazmus elsöprő erejére – a térdem elképesztően reszketetett, és a lábam azzal fenyegetett, hogy felmondja a szolgálatot, de azért készségesen álltam a próbatételt. Tovább csókolt, tovább ingerelt, míg már nem bírtam.

– Liam – nyöszörögtem, próbálva elszakadni az ajkától. – Liam… én mindjárt… baszd meg, baszd meg, elélvezek – kiáltottam, és a nyakába fúrtam az arcomat, hagyva, hogy a forró spermám éles sugárba spricceljen végig a pólómon és a kezén. Kifulladva csókoltam a nyakába, ízlelgetve izzadtságtól gyöngyös, puha bőrét.

– Ez már kellett – suttogtam.

L.

Zayn felhívott. Mindent pontosan, precízen elmondott, leadta a drótot. Az erősítés már úton volt, én pedig lehúzódtam a bártól pár méterre lévő parkolónál. Mikor feltűnt a többi kocsi is, izgalom váltotta fel az idegességet a testemben. Kipattantam.

– Tomlinson! – kiáltotta az egyik zöldfülű, akit nemrég vettek fel. – Miden rendben?

– Hát hogyne, Haynes, a legnagyobb rendben – válaszoltam Coltonnak, és az épület irányába intettem.

– Hányan vagyunk?

Colton felvonta egyik szép ívű szemöldökét, és karba öltötte a kezét.

– Veled együtt kilencen – biccentett.

– Akkor könnyű lesz megrohamozni ezt a lebújt – válaszoltam a fejemet csóválva. Mikor mindenki összegyűlt, aprót bólintva adta ki a parancsot, hogy behatolhatunk az Only 18 klubba.

H.

Abban a pillanatban, ahogy a fények kialudtak, és a helyét éles neonvilág vette át, rögtön elszakadtam Liamtól. Az egész testem görcsben állt. Már nem az orgazmus utóhatásaként, hanem a félelemtől, ami a gyomromba mart.

– Rendőrök – nyögtem, ahogy észrevettem a közelgő alakokat és tudatosodott bennem, hogy elkaptak bennünket. Könnybe lábadt a szemem.

– Ennyi volt – hajtotta le a fejét Liam, és az ő szemében is hasonló szomorúságot láttam. Ahogy megrohamoztak bennünket, csupán egyetlen gondolat keringett bennem: Bárki is dobott fel bennünket, az életével fog fizetni érte. Esküszöm! 

Sziasztok! Ha továbbra is érdekel, kérlek, hagyjatok nyomot, ezzel biztosítva bennünket, hogy tényleg érdemes kitennünk ide, nem pedig csak magunknak, önnön szórakoztatásunkra írni! Köszönünk minden szép szót és lelkes kommentet! Puszi! Szeretet! xXx Sam.

Prológus

"It's better to feel pain, than nothing at all."

N.

A levegő hűvös volt, és a kellemes hajnali szél az arcomba vágott, ahogy a Temze mentén sétáltam. Szerettem egyedül lenni, már-már keservesen vágytam a magányra, amit a sötétség és a kihalt utcák végtelensége, a kikötősétány, a víz lágy fodrozódása és a Hold halvány fénye adott. Ezekben a pillanatokban önmagam lehettem, és háttérbe szoríthattam mindazt, akinek hisznek, aki lennem kell, amivé váltam. Óvatosan a zsebembe süllyesztettem a kezemet, rémesen lazán és undorítóan nemtörődöm stílusban, ami sok embert az őrületbe tudott kergetni, de én csak bőszen szórakoztam, mint egy hülye gyerek. A tekintetem végigjártattam a kihalt deszkaúton, finoman ízlelve a zamatos levegőt, teleszívva magamat a folyó illatával. Jó volt kiszabadulni a zsibongó otthon, a zajos ház, a négy fal börtönéből, és egy kicsit egyedül ballagni a jótékony félhomályban. Lassan mentem, mert az izmaimban még mindig éreztem a görcsöt, ami a tegnapi fárasztó munka nyomán ébredt a testemben, de azért kitartóan kutyagoltam a kihalt útszakaszon. A víz néha-néha fodrozódva felcsapott a deszkákra, az erőteljes hang dübörögve visszhangzott körülöttem, de én csak ellazultam és nem törődtem semmivel. Szőke hajam ugyan kócosan és rendezetlenül omlott le a fülem mellett, minden bizonnyal a szemem is véreres lehetett a kialvatlanságtól, de nem foglalkoztam túl sokat a külsőmmel. Kellett egy kis idő, hogy kifújjam a gőzt, de már vágytam a saját ágyamra, a puha matracomra, és a takaróm melegségére, ami álomba ringat másodperceken belül. Némán baktattam előre, amikor a közeli sikátorból dulakodás hangja szűrődött felém. Egy pillanatra megtorpantam, ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt, és oldalra kezdtem araszolni. Óvatosan lépkedtem, hiszen a köves úton igazi kihívásnak számított settenkedve közlekedni, de értettem ezt a dolgot, tudtam, mit jelent lopakodva megközelíteni valamit. Elég sok ilyenben volt már részem a múltban ahhoz, hogy ne ijedjek meg. A felszikrázó emlékek hatására fájó szúrás húzta össze a mellkasomat, és egy röpke másodpercre lehunytam a szememet, hogy erőt gyűjtsek. Mélyen, áthatóan szippantottam a kellemesen hűs légáramba, és máris folytattam az utam. A kis aluljáróban, ami átvezetett a kikötőn a bérházak hosszú sorához, bűzös szag uralkodott, és megszaporáztam a lépteim, hogy minél előbb kikeveredjek az áporodott levegőből. A sötétség vastag takaróként borult körém. Murva csikorgására torpantam meg, a félelem adrenalin tüzét lobbantotta a testemben, a nemkívánatos érzés egy gyorsvonat erejével söpört végig megbénult testemen. Szorosabbra fontam magamon a kék kardigánt, és megigazítottam magamon a feketekeretes szemüvegem. Hiába kémleltem körül, a feketeség miatt nem sokat láthattam. Legfeljebb elmosódott foltokat, és egy árnyat, ami vészesen közel suhant el mellettem, aztán… a torkomra fagyos ujjak szorultak, éreztem, hogy elfogy a levegőm, a lábam reflexszerűen kapálózásba kezdett, de az idegen karjai keményen csavarodtak körém. Képtelen voltam szabadulni. Felszárnyalt bennem a sokk, hörögve vonaglottam.

– Vagy csendben maradsz, vagy játszhatunk durvábban is… – fröcsögte, és forró lehelete a fülcimpámat égette. Mardosó alkoholszag áradt a tüdőmbe, ahogy levegőért kapkodtam a szorításában. Ahogy kiértünk a kis átjáróból, a homályos lámpafényben végre értelmet nyert az arca. Lassú tanulmányozásba kezdtem, és amikor maga felé fordított, elkápráztatott a szeme színe.

– Ha ellenkezel, sokkal rosszabbul jársz – rótt meg azon a mély, rendkívül akcentusos hangján, és rajtam azonnal végigfutott a hideg borzongás. Féltem. Méghozzá nagyon. – Erősen megmarkolta a csuklómat, az ujjai vasmarokként tekeredtek körém. Némán hagytam, hogy a távolba húzzon, bár legbelül remegtem, kocsonyássá gyengültem, és vacogó fogakkal követtem a göndör hajú, határozott tekintetű és elszántságú férfit, aki végigvezetett a sötét sikátoron. Egy fekete furgon tűnt fel a látóterem szélén. Felvillant a lámpája, kétszer, majd a férfi aprót biccentett.

– Niall, ugye? – nézett rám kerek szemekkel. Megtorpantam, mire elém került, erősen a szemembe nézve. Aprót lélegeztem, mert még levegőt venni is féltem, de azért álltam a tekintetét.

– Igen – nyöszörögtem riadtan. – Honnan tudod? – hajtottam le a fejem bánatomban. A hűvös szél jócskán borzongásra késztetett, és szabad kezemmel próbáltam szorosabbra összehúzni a vékony kardigánom, ami szinte semmit sem védett a fagyos légáram ellen.

– Én Harry Styles vagyok – morogta rekedtes hangon. – Az én feladatom, hogy elvigyelek a házba.

– A házba? – böktem ki, hiszen semmit sem értettem. A tudat, hogy valami ismeretlen helyre kerülök, idegen emberek közé, vad remegést engedett szabadjára a testemben. Minden ízemben reszkettem.

– Igen, oda. Később mindent megtudsz – bólintott eltökélten, és az autó irányába rántott. Kénytelen voltam követni. Amikor beszálltam, egyből szemet szúrt a kormány mögött ülő férfi. Hátratekintett, rám villantotta a fogsorát. Borostás arca és barna, kócos haja volt.

– Paul Higgins – biccentett távolságtartóan. Az arca hűvös kisugárzást árasztott, nem is néztem sokáig rá. – Én vagyok a maffiánk feje – közölte olyan semleges hangnemben, mintha csak az aznapi ebédről társalognánk. – Harry a fő segédem, ő rendezi, hogy minden sínen menjen, és ne ütközzünk balhékba… – tájékoztatott. Továbbra sem tudtam semmi valamire valót is mondani, így csendben tűrtem, ahogy tanulmányoz, és nem szóltam egy szót sem.

– Rendben – nyeltem egy nagyot, félénken. – És mit kell tennem? – szűrtem a fogaim közt a szavakat, mert gyanítottam, hogy olyan témára tapintok, ami kényes, és valószínűleg még válaszra sem méltatnak. Eltaláltam. Torokköszörülések, apró bólintások, meg ilyenek követték a mondandómat… Levágtam a lényeget, szinte azonnal. Paul a gázra taposott, mire az autó sebesen kilőtt. Felszárnyalt bennem az adrenalin, nem tudtam uralni. Jellegtelen percek suhantak el a kocsi csendjében; rágódtam a helyzetemen, és gondolatban azon agyaltam, azon méláztam, hogy miért jutottam erre a sorsra. Van rá valami válasz? Semmi. Az életben néha váratlanul jönnek a rossz dolgok, a veszély bárhol megtalál, legyen éppen éjjel vagy nappal. Nem számít. Körülbelül fél óra telhetett el, mire leparkoltunk egy kertes ház előtt, amit fehérre meszelt léckerítés kerített el. Elsőre, ami feltűnt, hogy nyitva a kapu. Paul azonnal hátraintett, hogy maradjunk veszteg, és nem adott felhatalmazást a kiszállásra (elrabolva már erre is szükség van, gyanítottam, és még inkább elkeseredtem a tudattól).

– Valami gáz van – suttogta Harry. – Valami nagy. – Az egyik kitárt ablakban egy ember árnyéka villant fel, furcsa, fekete ruhában, és egy pisztoly volt a kezében. – Rendőrök? – Csattant fel Styles. A hangsúlyába beszivárgott a félelem. Kivágódott a kocsiból.

– Paul – csattant fel. – Kövessetek. – Elindult a bozót irányába, Higgins utána settenkedett, de nekem időbe telt kicsatolni magam, és teljesen úgy viselkedtek, mintha megfeledkeztek volna rólam. Éppen kiszálltam a kocsiból, és zihálva akartam utánuk vetődni, amikor valaki megragadta a vállamat. Az ellenséges mozdulattól, továbbá a felharsanó erélyes beszédtől megrémültem, és az alak felé pördültem. Jól sejtettem, hogy egy rendőrrel fogok szemben állni.

– Wes Taylor vagyok, rendőr. Jogában áll hallgatni, valamint ügyvédet fogadni! –nézett rám a férfi összevont tekintettel, miközben bilincset kattintott a csuklómra.  

– Elkaptuk – ordította. – Az egyik bűnrészes itt van, páran leléptek. Louis! Minden oké odabent?

– Persze, elkaptam a srácot, aki őrködött az elfogott lányok felett… Dante kijön, és rendezi a csajokat, addig Rick itt marad velük – válaszolta kiáltva az említett, majd kijött egy fiút ráncigálva maga után. Rick, a harmadik rendőr, minden bizonnyal odabent maradt, ahogy mondta. – Liam Payne. Végre becserkésztünk! – Louis arcára sejtelmes mosoly költözött, mire az elfogott fiút a kapu irányába kezdte ráncigálni. – A rendőrautót egy utcával odébb parkoltuk le. Indulás! – Elkezdtek minket maguk után ráncigálni, nekem pedig már remegett az ajkam a sírástól, és azt sem tudtam, mit tegyek, hogy valaha kikeveredjek ebből az egészből… Lélekben összetörtem, és már nem volt visszaút. Cseppet sem…

***

Z.

- Éés... Ennyi! Már végeztünk is! - csapta össze a kezét vidáman a fotós, hatalmas mosollyal az arcán. - Köszönöm mindenkinek a remek munkát - nézett a sminkesekre és a stylistokra, majd végül a tekintete találkozott az enyémmel. - Na, meg természetesen a dögös modellünknek! - kiáltott, miközben a levegőbe emelte a kezét, arra várva, hogy belecsapjak.

- Ne bókolj, haver, mert a végén még elpirulok! - vigyorogtam, de őszintén szólva, jól esett a dicsérete. Gondolkodás nélkül belecsaptam nagy tenyerébe. - De én most húzok átöltözni, mert dolgom van. - hadartam, és már kocogtam is az öltöző felé. Óvatosan kibújtam a több ezer dollárt érő kabátból, amit gondosan az egyik vállfára raktam. Ledobáltam a nyakláncot és a többi felesleges kiegészítőt a sminkasztalra, megszabadultam a már szinte fájdalmasan szoros bőrnadrágtól, és földön túli boldogságot okozott, hogy végre visszavehettem a kényelmes, fekete, szaggatott nadrágomat meg a fehér pólómat. Loptam egy almát a gyümölcskosárból és már éppen haraptam volna bele, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Halló? - szóltam bele, és egyet nagyot haraptam az almába. 

- Malik, azonnal gyere be a kapitányságra! Olyan hírem van, amitől leesik az állad! - kiabált bele a telefonba izgatottan Louis Tomlinson. 

- Micsoda? Mi történt, amíg én dolgoztam?! - kérdeztem döbbenten. 

- Most nem mondok semmit, csak annyit, hogy gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! Itt elmondok mindent! Szia - és letette. Köpni-nyelni nem tudtam. Zsebre vágtam a készüléket, és rohantam a legközelebbi metróállomás felé. Szerencsétlenségemre pont lekéstem, így várnom kellett tíz percet, ami alatt végig tudtam gondolni ezt az egész dolgot. Miért nem mondta el Louis, hogy mi a nagy hír? Vajon azt akarja, hogy teljesen váratlanul érjen, mikor betoppanok a kapitányságra? De miért? Ha jó hírt akar közölni, akkor miért nem mondta el már rögtön a telefonban? Én biztosan így tettem volna. Türelmetlenül a karórámra pillantottam, és az alagutat bámultam, mintha bizony ettől előbb ideérne a szerelvény. Furdalt a kíváncsiság. Még az is lehetséges, hogy végre elkapták azokat a szemétládákat, akik elraboltak azokat az ártatlan lányokat, és arra kényszerítették őket, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújtsanak perverz, vén faszoknak. Bárcsak úgy lenne. Utálatos egy ügy ez. Végre valahára megérkezett a metró is, én pedig mindenkit félrelökve felugrottam. A lábammal dobogtam és a számat harapdáltam, miközben számoltam a megállókat. Az őrületbe kergetett Louis a titkolózásával. Még az sem jutott az eszembe, hogy nem a megfelelő öltözékben megyek be a kapitányságra. Amikor reggel elindultam dolgozni, nem számítottam rá, hogy a mai nap folyamán lesz még egy látogatásom a rendőrségen. A lyukas nadrág és az elnyűtt póló nem igazán megfelelő viselet ügyvédként, de most már mindegy. A kapitányságon sietősen odaköszöntem minden ismerős arcnak, de a szememet nem vettem le a célpontról, aki nem mást volt, mint a régi barátom, Louis. Fülig érő vigyorral nézett egyenesen a szemembe. 

- Na, végre, hogy megérkeztél, Malik! Azt hittem már eltévedtél ebben a szaros városban! - üdvözölt szokásos stílusában. 

- Dehogyis, haver! Tudod, milyen messze van innen a fotóstúdió? De ez most nem érdekes. Mondd már, hogy mi történt? 

- Emlékszel még arra az ügyre az elrabolt lányokkal? - kérdezte sejtelmesen mosolyogva. Bólintott. Ki ne emlékezne rá?! - Elkaptuk a rohadékokat! Igaz, egy páran kicsúsztak a markunkból, de akkor is megvannak! Viszont van egy problémám. Az egyik srác szüksége lenne ügyvédre, viszont nincs egy vasa sem. Nekem meg rögtön te jutottál eszembe, és úgy gondoltam, elvállalhatnád. Mielőtt tiltakoznál, gyere, bemutatlak neki. 

Lassan bólintottam, és hagytam, hogy végigvezessen a hosszú folyosón az egyik ajtóig. Szaggatottan kifújtam a levegőt a tüdőmből, amiről eddig nem is tudtam, hogy bent tartottam. Louis a kilincsre fektette a kezét, és lassan lenyomta. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. de abban biztos voltam, hogy egy bűnözővel fogom szembe találni magam. Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor egy ártatlan óceán kék szempár villant rémülten az enyémbe. Ilyen nincsen...

Sziasztok! Egy Ziall Horlik blog prológusát olvashattátok. Reményeink szerint elnyerte a tetszéseteket a történet, és a folytatásban is velünk maradtok. Ezt a blogot közösen írom Dorothe Horannal, ő írja Zayn szemszögét, én (Sam) pedig Niallét. Előre is köszönünk minden visszajelzést, és mivel nekünk is több blogunk van, tudjátok, hogy mit kell tennetek a folytatás érdekében... Írjátok le a véleményeteket megjegyzésben, hogy lássuk, érdemes-e folytatni és sok-sok időt belefektetni! Szeretet!!!! <333 Puszi, Sam & Dorothe